Novemberi vergődések

Lássátok, van egy lilaszínű őszöm,

egy bolondul sajgó piros szívrubintom,

zsebemben furcsán villogó húsz kavics:

húsz év –

és egy örökszép, fáradt, síró szerelem.

De én nem tudom: mit kezdjek velük.

Úgy szeretném, ha nem kellene írnom,

hanem megértenétek, úgy, anélkül is.

Úgy szeretném, ha mindnyájan ilyen szomorúak

lennétek, mint én vagyok.

Ősztől letarolt gyertyánfaligetben

milliárd ember nézne a szemembe

s mindnyájunk arcán egyszerre indulna végig

egy égő-forró feloldó patak.

Akkor érezném, hogy van világ,

van közös, áldott, édes szomorúság.

De így!

Csak kiabálok,

erőlködöm

...s úgy szeretném kavicsaimat és rubintkincsemet

észrevétlenül valakinek a zsebébe csúsztatni már,

aztán befúrni a fejemet

hullott levelek illatos párnájába

és elaludni mélyen, nagyon fáradtan,

gyermekesen, angyalosan, szelíden, igazán.

Lássátok, én tudom,

hogy ez a versem megint nem sikerült,

hogy parányi hangom Óperenciákon túlra

készült,

de elnyelte a hab, elkapta a szél.

Aztán meg itt ülök egyedül

rőt lámpafény mellett,

fülem körül kábult legyek donganak

és én hiába vagyok ilyen mélységesen szomorú:

senkise sajnál.

Lássátok, én ezt mind tudom.

S azt is tudom,

hogy pár perc múlva darabokra töröm

ezt a nyomorult tollat, amellyel írok

és keserű, felbúgó sírással vágom darabjait

a lámpa-üveghez,

mert jaj, hiába kiabálok.

Ki hallja meg a hangomat?

Csitt, hallga... hogy sírnak odakünt a kicsi árvák,

a kidobott, könnyes őszi szelek:

Mi lesz belőlem?

Mi lesz belőletek?

Mi lesz a szerelmemből?