Nyájas anyó a lepénnyel

A mecset gombja körül harkályok ültek

S egy vámszedő pirongatta épp ebét a padkán -

Lent a felvonóhídnál nyájas anyóka

Lepényt, pecsenyét és illatos mézgát árult az ünnepi lakomához,

Amit a jóságos király hirdetett aratásra -

Mert jó és béketürő e király, - így beszéli bizalmas barátja, a míves -

(Komolyan nézte és tünődött, nem nevetett, mint a csacska fürdőmesterek,

Mikor az elítélt nyelvét ábrákkal díszített orsóra csavarta a hóhér,

Réztálat tartva a koppanó vércsöppek alá.)

Mértékkel osztja el a gabonát, kinek-kinek érdeme s hivatala szerint

S csak arra ügyel, hogy meg ne károsodjék

Ki istent félvén, barátságot tart a hibáserkölcsüekkel is...

- No lám! Milyen vonzó és kívánatos mindez!

S mégis, fenttartom, hogy puszta szemfényvesztés és ráfogás az egész!

Multnak kísértete, nem biztató ígéret a nyugtalanoknak

Lehet, hogy volt efféle valamikor, de hogy nem lesz soha többé, állítom,

Ismerem én ezt a mívest, ki fémből készít lepkét, tárt szárnyakkal, mintha repülne

Azt szeretné e képmutató, ha életünk is úgy peregne le,

Mint e mult napokat jelennek hazudó mozgókép a korongban,

Mely él, látszatra, a vásznon, kecsesen s hajlékonyan, de változhatatlanabb

Az érctáblára vésett feliratnál, etruszk katona sírján.

Ő volt az, ki ott állt, fejcsóválva, a halászok közt,

Míg rádió és telegráf vitte szerte a hírt, a hírt a világon

S százezer ujság százmillió példánnyal többet adott el,

Mert egymilliárd ember tudta és figyelte biztos haláltusáját

Ötven édesanya ötven gyermekének, miközben

Szivárványszinben táncolt és csillogott jeges hullámtaréj tetején a tajték

S “a víztükör sárgán és alattomosan világolt a köd alatt”.

De mit akartok a mívestől, ki csak azt hiszi, amit lát

S nem a hajót, a hajót, habok alatt, köd alatt,

S káprázat neki a halász, veszkődve emelőláncai közt!

Nem, nem, mi nem leszünk ilyenek!

Mi nem fogunk megbékélni soha nemlétező gabonával!

De lázadozva s haraggal követeljük

Az emelőernyőt, ellátni vele jövendő S4-eket, katasztrófa esetére,

Mint ahogy ejtőernyővel látják el az ingó gépmadarat.

Ez anyók, a lepénnyel, rég meghaltak, uraim,

De a hajók még most is ott feküsznek a víz fenekén.