Nyári éjjel

Innen föl a Szírius csillagáig,

E képzelemfárasztó messzeség,

Mely már előttünk végtelennek látszik,

E napszögekkel kivert íves ég,

E szörnyü távol a nagy egyetemben -

Mi ez egyéb? - egy kulcslyuk, melyen át

A mindenség titkát fürkésző lelkem

A megfoghatlan végtelenbe lát.

S mit látni ottan? - Csillagok-, napoknak

Megszámlálhatlan tündöklő raját,

Amint az űrben forgva vándorolnak

Egymás körül s együtt, tovább, tovább...

Mennek, menelnek, mint a fővezéri

Szemlére kivezényelt hadsereg.

Kisebb-nagyobb közökben egymást éri

Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.

Mennek külön-külön, kimért ütemben,

Egy-egy vezér után minden csapat,

S mind valamennyi egyfelé, szünetlen,

Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.

De hát hol a fő, mely vezényel itten?

Pásztortalan nyáj volna a világ?

Ki tartja fönn e szörnyü méretekben

A rendet, mely hajszálig összevág?

E szakadatlan haladó gomolyban

A seregeknek ura, a király,

Bizonnyal a középen, mozdulatlan

Nyugalma fönségében, ottan áll...

Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!

Képzelhető-e bárhol egyebütt?

- De hát a térben, melynek széle nincsen,

Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!

Elmúlnak majd mind e világok;

Egy ravatal lesz az ég boltja.

Egymás után e sok gázlángot

Egy láthatatlan kéz kioltja.

Az életet, az “Úr” vetését,

“Halál” szolgája learatja.

Ugarrá vál a nagy mindenség

E - nekünk végtelen - darabja.

Világtalan napok csoportja

- Üres halálfejek - dermedten

A sötét éjszakában bolygva

Kisértik egymást, jéglepelben.

Sokáig nem lesz itten nappal;

De örökké sem tart az éjjel.

Előbb-utóbb megjő a hajnal

Életre keltő fényességgel.

Egyszer csak a nagy éjszakába,

Mint a mindenható kezétől

A végtelenbe lökött fáklya,

Csodálatos jelenség tűn föl:

Az égnek a mérhetlen léget

Átnyargaló fürtös csillagja

A sötétségben alvó réteg

Lámpáit sorra gyujtogatja.

Aztán megint lesz itten élet,

Teremtmények, kisebb-nagyobbak.

Az emberek hisznek, remélnek,

Halhatlanságról álmodoznak.

És forg tovább, miként az orsó,

Világi rendnek körhintája.

Bölcső, menyasszonyágy, koporsó,

Enyészet, élet egymást váltja.

Karácsonyesti ólomöntők

Játéka hát a nagy mindenség?

Méret szerint hangyák, földgömbök

Rendeltetése buboréklét...?

Alakok, tömbök, mindig újak

Jönnek, suhannak, mint a felhők.

Örök a léte a salaknak,

Elmulandók csupán az élők?

Ez öntudatlan zagyva minden,

Ez volt, van és lesz mindörökké.

Gondolkozó lény percig itten

Él, meghal, aztán - soha többé?...

Elindul im egy árva lélek,

Előtte a nagy pusztaság;

Az úttalan végetlenségnek

Kétségüzötten neki vált.

Mint a fogoly vad mély veremben,

Hol menthetetlen vége van,

Kisérli a szökést szünetlen,

Bár látja már, hogy hasztalan:

Vergődő lelkem is magába

Csak jár, kutat, bár tudja jól,

Amit keres, föl nem találja,

Hiába fárad, fuldokol.

Szeretné tudni, hogy kit szolgál;

Hol itt az úr, ki ő, mi ő?

Keresse fönn a csillagoknál?

Vagy ő az, az örök idő?

Itt mindenütt, bennem, fölöttem

Merő csoda, titok, homály.

Ide mi végre, honnan jöttem?

Miért e lét, mi a halál?

Eszmék, megfoghatlan fogalmak!

Sötét, ijesztő kételyek!

A mulandóság lehangol csak,

Az öröklét kétségbeejt.

E földi élet kínja hagyján;

Elvégzi majd egy pillanat.

De túl a néma sírok halmán -

Mi rejlik ott, a föld alatt?

Elmúlni innen mindörökre!

Mi szomorú, gyász végezet!

Rohadni, lassankint, büzhödve,

Mig jajgat, aki szeretett...

És mégis így jobb, hogyha így van,

Oh, add, uram, hogy így legyen.

Legyen a vég örök a sírban,

A rög maradjon végtelen.

Örökké élni; élni, élni,

Lét kínja bármi szaggató;

Soha, soha meg nem pihenni...

Irtóztató, irtóztató!

Im itt vagyok a sötétségben,

Tehetlen, árva, elhagyott.

Nem hogy kié, de voltaképen

Azt se tudom, hogy mi vagyok?

Teremtmény, jószág, ismeretlen

Erőnek rabja, eszköze.

Nem magamé se testem, lelkem

Egy mozdulata, egy ize.

Ki tudja, mit hoz a jövendő,

A közelebbi pillanat?

Mesébe, dajkadalba illő

Beszéd a szabad akarat.

Oh, józan értelem csúfsága:

Örök világi rend, ahol

Ki ártatlan jött a világra,

Apái bűneért lakol!

Higyjem, hogy üdvözül a megholt,

Ha mind hibás, mi él, mozog?

Ámítanak maguk az égbolt

Szép szemei, a csillagok.

A hajadoni szűz szemérem

Pírjában égni látszanak.

Szép álcák! - tudjuk, voltaképen

Mindannyitok merő salak...

A napnak átlopott sugára

Kendőzi, festi testetek,

Holott az oly sötét, akár a

Börtön, mint itt ez a mienk.

Bűn a teremtés, átok e lét.

Becsületes csak a halál -

Talán, talán, ha lelkünk végkép

Megsemmisül, nyugtot talál...

Oh hogyha égi, földi itten

Mi kavarog, mind csalfa, gaz;

Szinlés, csalás, hazugság minden,

Csak lenne bár ez egy igaz!

Ölj meg, de igazán, valóban,

Örökre öld meg lelkemet.

Ne keljen gondolat agyamban,

Ne tudja, hogy volt s még lehet...

Ez egyben légy, uram, kegyelmes,

És megbocsájtom én neked,

Hogy adtad e nem kért, keserves

Siralomházi életet...