Nyári estén

A fáradalmas nap s a csendes éj

Csatában állnak kék bérceknek ormán.

Kiomló vérök a gyors fellegek

Ezüstös szárnya szélein ragyogván.

Mint hogyha ember kétkedőleg áll,

Remény, lemondás lesz-e harci bére,

És szíve vérzik, míg a csendes éj

Szét nem teríti szárnyait fölébe;

És a heves nap nyomdokába jő

Szelíd emlékek rezgő holdsugára,

Vérző sebünket bémerítve a

Mosolygó búnak enyhe harmatába.

A bérc lábánál messze rét terűl,

Kaszák pengése elhangzott felette;

Csak a patakcsa suttog halk zenét,

Ha tükörébe kis virág hajlik be.

S tovább siet, mert messze, messze még

A tenger, melynek keblén béke várja;

Mellette a pór lassan lépeget,

Miért sietne, kis falvát ha látja.

Eléje jő már enyhe szelleten

Az estharangnak reszkető beszéde,

S levont süveggel mén a pór odább,

Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.

És a beszédet kezdi érteni, -

Lágy szellö suhan forró homlokán el,

Felszárogatja azt, majd harmatot

Hullat, majd ismét illatot ragad fel.

Kigyulnak e közt itt-ott kis tüzek,

Sir a furulya és kurjong a pásztor,

A nyáj kolompol, tüsszög és legel,

A visszhang ébred ostorpattogástól.

Száll zsongva a sok esteli bogár

A tűz felé és egyre-egyre koppan -

A denevér cincogva surran el

Mint sejtés félig körrajzolt alakban.

Majd a brekeke ébredez körűl,

Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,

Elkábít, mintha a föld szelleme

Felköltött volna minden kis fűszálat.

S e szívverést csak egy hang zengi át,

Az életzajból egy dal zeng csupán ki,

A csattogányé utca-hosszan ím,

S a dalt az ifju nép dallal kiséri.

És mintha a szent béke, mit lehel,

Egész világon széjjeláradozna

A föld és ég, e régen elszakadt

Két testvér is, dűl egymásnak karjába.

Az ég földünknek gyászát ölti fel

S ezen csillagként égnek fénybogárkák,

A méla hold a frígy apostola,

S ezüst sugári azt összébb csatolják.

A pór előtt áll most már a falu,

Előtte mennek bőgő marhanyájak,

Meg-meg ritkulva egy honos kapun,

Mig körmeik porfelhőket kaparnak.

S a porfelhőben fel-feltünedez

Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;

A tűz fellobbant, mert bogárszemü

Menyecske rőzsét most rakott reája,

Melléje téve szépen, rendesen

Mázos bögrékben a szűk estebédet,

S kis gyermekével karján a söpört

Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.

A font kapun most tért be a tehén,

Vidáman menve a nagyobb leányhoz,

Jól tudja már, hogy simogatja majd

S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.

Mig a pajzánabb, a vadabb fiu

Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,

És a csikorgó gémnek vályuján

Meg-megkinálja most huzott itallal.

Szent egyszerűség, boldog kis világ

Hol együtt él még Isten, ember, állat -

Csak lépj be - akit ilyen rév fogad,

Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.

A kis menyecske csókkal jő elé,

Mögötte szűköl a házacska őre,

Az örvös eb, és úgy tolakodik

A zajgó kis család vidám körébe.

Majd a kis lakba nyit be a család,

Az estebéd már párologva várja,

A gazda osztja ki a kenyeret,

A házi asszony áldást ad reája.

Mesét hallgatnak aztán a fiúk,

S ki mit tapasztalt az nap, elbeszéli;

Odább vetetten áll a tornyos ágy,

Melyben még élnek tündérhon regéi.

Felette testvér fejdelmek gyanánt,

Az álom és a szerelem honolnak;

Testvéreül csókolják a nyomort

A dús szerencse választott fiának.