NYÁRI ESTÉN.

Nyugszik a nap. - A lugasban

Kettecskén beszélgetünk;

Lábainknál, a homokban

Játszadoz kis gyermekünk.

Borúl a táj, ködlik a tó

S a part, melyet habja mos;

Csak a magas jegenyefák

Sudara még aranyos.

A zöld halmot, szürke bércet

Mély sötétség zárja már;

Szűkebb szűkebb udvarával

Összefut a láthatár.

E lugas a nagy világból

Mindaz amit láthatunk;

Egész világ ez minékünk:

- Mind a hárman itt vagyunk!

Megenyhűlt a nap hősége,

A lég könnyű, lágy-meleg:

Hull a harmat, illat árad,

Virágbimbók feslenek.

Mint a csendes éji szellő

A virágos bokrokat,

Mely a lelket hajtogatja:

Szelíd, szent a gondolat.

A nyugvó föld alkot, éltet,

Keble rózsákkal tele,

Mint anyának álma közt is

Emlőin függ kisdede.

Oda-fenn a csillagos menny, -

Oh azok a csillagok...!

Lelkünk e szép nyári estén

Rajtok úgy elandalog!

Jer, jer! hajtsd le vállaimra,

Hajtsd le hívem, a fejed:

E tündér-szép nyári éjet

Hadd virasszam át veled!

Szerelmednek horgonyával

- Mint hajót a tengeren, -

Lelkem álma örvényének

Bizton által-engedem!

Belefáradt játékába,

S elaludt a kis gyerek;

Kacaj támad kisded ajkán...

Most is játszik, enyeleg.

Félve állnak őrt felette

Szép reményünk, gondjaink:

- Ah, egy kisded sír felett már

Szomorú fűz lombja ing!

Ő, ki nyugszik anyja keblén

És pihegve rá-simúl,

Te, ki tartod karjaid közt,

S átmelegszel álmitúl;

Én, ki látlak, én ki birlak,

És lelkem reng, mint a hab...

Ki tudná, hogy hármunk közül

Melyik már a boldogabb!?

Jártam a zajos világot,

Ösmerem jól csábjait;

S a természet lőn barátom,

Itt nyugodtam meg, csak itt...!

Tarts sokáig, édes érzés!

Jőjj el ismét, boldog est!

S én a zajgó nagy világot

Elfelejtem örömest!