Nyári les

Immár a hegyélen száll le a nap.

Fák árnyai nyúlnak előre.

Rejtek sürüből most indul a vad

Ki, párja után, legelőre.

Most egybe az erdő, mint a pokol

Rémmel telik el, besötétül.

Mint síri lehellet, száll a bagoly,

Káprázat a lég denevértül.

Bus éji királyné, fénymezü hold

Ül trónra, lenézve merengőn.

Ébrednek a lelkek, mozdul a lomb.

Lovagolnak az árnyak a szellőn.

Víg torku rigó most bujva elül.

Ökrészfiu füttyöt eresztget.

Tévedt utazó bolygván egyedül,

Bezzeg veti most a keresztet.

De az ördögtől sem fél a vadász,

Ő egymaga áll ki merészen.

Némán egerész, neszelve vigyáz,

Nem ötlik-e vad ki a résen?

Rí a csalogány, - ott valami jár...

Hah végre, szerencse... talántán...

Ugy ám... de elugrik az őz, mi kár!

Hogy a mennykő szántson a hátán:

Ott jár a dezentor, félve kitér

Előle parasztgyerek, asszony;

Szegénybe’ pedig meg-megfagy a vér,

Ha zörren a szél a haraszton...