Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,

a piszkos ősz járkál a mély aranyban,

a sebkötőit is letépi halkan,

s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,

a napba bámul búsan és fehéren,

mellén a sok-sok vitézségi érem,

rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna

álomtalan álmot egy régi ágyba,

de nincsen út, mely arra vinne már,

szivében kínok és fájdalmak üszke,

s még hallja, amint fujja-fujja büszke

aranykürtjét a nyár, a messze nyár.