Nyárvégi esős alkonyon

Szívemben tarka képek kergetőztek:

bizony régen volt, jó pár éve már:

... Gummirádlis, fehérkeztyüs vizitek,

parfőmillatos, titkos budoár.

Kékfüstű, könnyű, finom cigaretta

és sampányi a kerek asztalon

és forró szemek szembe mosolyognak

és homályos a nippes kis szalon.

És bálok jönnek tűzzel, muzsikásan,

az arcokon a vér heve a ruzs...

... Igy képzeltem el az élet folyását

s ez a délután, jaj, milyen borus!

Eső kopog az ablak üvegén,

szomorú cseppek halk rekvieme

és szomorú ázott sürgönydróttal

összezokog a házak teteje.

Sáros konflisból züllött-keserűen

vén legény száll ki, álmosan, bután,

ásítva felnéz sötét ablakomra

és bezörget a szomszéd kapuján.

Én hozzám senki, senki be nem téved,

csak az alkonyi fanyar szürkeség –

Hová lettek a csókos színes álmok

és miért van, hogy csalnak a mesék?