NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ. [1]

Nemes hölgy! im forró üdvözletet

Egy hő szív küld a távolból neked!

Mint az érnek, mely mossa lábadat:

Forrását nem tudod, honnan fakad,

De érzed a kristály-tiszta vizet,

Mely lágy hullámival feléd siet;

Magam neked ki vagyok idegen:

Ez a csermely az én üdvözletem!

Kebledre két édes szülött simul,

Egyik fiad, másik szelíd leányod;

Mig áldva aki adta, kedvesid

Reggel-este imádságodba zárod:

Van más is, aki minden pillanatban

Reájok gondol híven, melegen:

S emlékökhöz e két szót fűzi lelke:

Oh szent barátság! édes szerelem!

S mig egyengetni éltök útait,

Jár a jövőn a hű anyának gondja;

Van, ki álmain egy tündér-világ

Fényét, dicsét, mind-mind fejökre fonja,

Kinek élte, nyugalma, boldogsága,

Kedves szülöttidért nem lenne drága;

Rajtok kivül, ki mindent meghagyok

Szülöttidnek, jó hölgy, az én vagyok!

Emlékezem... szép őszi este volt,

- Sárgán hulltak a fáknak lombjai; -

Midőn a szív csordultig tele van,

Hanem az ajk nem tud mit mondani;

Fiad s leányod karjaimba öltve:

Kimentünk a berekbe, a mezőre.

Érzelminknek nem volt szüksége szóra...

Oh az az est, az a szent, boldog óra

A titok s emlék pecsétje alatt:

Örökre itt, itt... lelkemben maradt!

Lásd! jó anyám régen a sirba szállott,

Megértem én korán az árvaságot;

Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén:

A szenvedést korán megösmerém!

S mert nincs, ki vonna hű meleg szivére,

Fájdalmam és örömim osztva, értve:

Anyám helyett, ah mint ohajtanám

Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!

S talán...? ki küldött, csábító remény,

Hogy ámitásid tudva higgyem én!

De bár ne is legyen csak színes ábránd,

Ez érzés, mit vágyó szivem melenget,

Bár a remény nyom nélkül szétenyésszen,

Mint szép álom, mint egy forró lehellet:

Mely tartsa hű lelkem hozzátok kötve,

Az emléket megőrzöm mindörökre!

Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén

Hiven hajolnak magzatid felém!

Mint a lóhere hármas levele:

Hiven összeforrt hármunk kebele;

Halld meg, ha a távollevő barát

Emlékezetnek hallatná szavát;

S ne légy kemény a kedves jó leányhoz,

Ha lelke tán, mint a vándor-madár,

Hol a tavasz virít, az ég sugáros,

Az elhagyott vidékre visszajár.

Engedj szivedben nékem is helyet

Szeretteid között. - Isten veled!