NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ. [2]

Édes hölgy, keble szent érzelmivel

Egy ösmeretlen ifju üdvezel.

S bár benne nem lelsz ösmerőst, rokont;

Meghallod úgy-e, amit ajka mond?

Az ifju néked, jó hölgy! idegen, -

Elmellőznéd őt némán, hidegen;

Mert nem tudod, hogy mindenek fölött

Szent nékem a lánc, mely hozzád kötött.

Kebledre híven két szülött simúl,

Fiad s leányod; mondhatatlanúl

Szeretve én is e fiút s leányt,

Megosztám szívem köztük egyaránt.

És a szegény fiú gazdag vala

Barátság- s szerelemnek általa.

Mit nem remélt, oh mit nem álmodott,

Midőn e két hű szíven nyughatott?

De mást akart sorsomnak istene,

Csak álom volt üdvem... s elröppene!

Mert bár hű a barát, hű a leány:

Engem sorsom hullámos kénye hány;

S a hű szivektől messze elragadt,

A sápadt bú s emlékezet maradt

Velem; s ha kérdik: tán beteg vagyok?

A bús válasz pilláimon ragyog.

Emlékezem... szép őszi este volt,

A hallgatag vidéken el-kiholt

Élet- s örömzaj; nem zengett dal, a

Természet egy sápadt beteg vala.

Bús arccal a haldokló betegen

Függvén, az éji hold viraszta fenn

Ifjú özvegyként, s úszó fátyola

El-elborító gyászfelleg vala...

Karjaimra fűzve szívem kedvesit:

- Ott hű barátom, kedves lányom itt -

Kimentünk hárman a liget fele,

Melynek sárgultan hullott levele;

Ah nem tudom, lánykám mit érezett,

Mert néma volt, s mosolygva könnyezett!

Csak szívverése szólott ajka hely’tt...

Emlékezet, ne vérezd e kebelt...!

Hogy boldog voltam, kell-e mondanom!

Nem volt reményem, nem óhajtatom,

Csak egy hiányzott még: áldó kezed,

Hölgy! megszentelni e boldog frigyet.

Látd, földbe tettem jó anyámat én,

Vesztés tanított sírni idején;

És nyughelyét is, hol van? nem tudom...

Emléke nincs, - s bedőlt a kis halom.

Ki jó szívére vonna engemet:

Ő alszik... isten látja lelkemet,

Nincs perc, amelyben nem ohajtanám,

Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!

S talán... ki küldött hívatlan remény?

Hogy ámításid tudva higyjem én...!

Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén

Híven hajolnak magzatid felém;

Mint a lóhernek három levele,

Híven összeforrt hármunk kebele;

Halld meg, ha a barátnak ajkiról

Emlékezetnek hű igéje szól;

A jó leány iránt se légy kemény,

Olykor ha bús, ha tán sohajt szegény!

Reménnyel váltva titkon keble szót:

Ne háborítsd az ébren álmodót!

Mig a szívnek reménye, álma van:

Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan;

S engedj szivedben nékem is helyet

Szerettid közt, oh hölgy! Isten veled!