NYUGATI SZÉL

Sokszor elindultam keletfele, vissza:

enkoporsóm őre, kopott halottkém.

Mohos falakból itt mohos illat ásít;

rég temetkezem itt, régi ember: én.

Ijedt könnyeimmel fölvertem a csöndem,

aszott öklöm vére a falakra szállt:

dühös szánalommal kergettem a vérem,

sajnáltam magamat s szántam a halált.

Hej, de szeret engem a nyugati szél!

Fölkeres a mohos falak alatt,

hol bús emberöltők szakállas, torzonborz

gondrémei kongatják a homlokomat.

Szeret engem a nyugati szél!

Befog üvöltözve zengő szekerébe,

sörényembe fujja tüzes-piros nyelvét:

így rontunk a büszke idők elébe.