Nyujtsunk kezet!

Sok századig valánk szomszédosok,

Lakunk fényes vár, szűk gunyhó vala,

Vad átok ült rajtunk és boldogok

Sem itt, sem ottan, nem voltunk soha.

Egymásnak nem hivénk, fel nem fogánk,

Hogy várban és gunyhóban egy a hon;

Áldása, átka együtt hull reánk,

Együtt sujt és emel, mint közvagyon. -

Leégett a vár, a gunyhó vele,

S egybeomló hamvrakás felett

Közös búban ki együtt könnyeze

Megérti egymást s nyujt testvérkezet.

Gyanakodás volt minden életünk,

S a közelítést meg sem kisérők,

Úgy hittük, nincsen egy köz érzetünk,

Közös szónk egymást hogy megértenők.

S fiát vesztette ím a vár ura,

Fiat vesztett a gunyhó embere;

Bámulva látjuk, hogy közös szava

Van szivünknek, mert van közérzete.

Elszállt felettünk a halál szele,

Egy bánat ért s a kettős sír felett

Megértjük egymást, búnk megszentele;

S bár késő tán, nyujtsunk testvérkezet.

Óh vár ura, óh gunyhó embere!

Keserveinkben hol lelünk vigaszt?

Mindkettőnknek csak a hegy istene

Bár érdemetlenül, nyujthatja azt.

Ím egy hit, egy remény terjeszti szét

Hát mindkettőnk felett védszárnyait,

Együtt könyörgjük Istennek kegyét

És szíveinkben ha erős a hit:

Talán megszán még és szent szelleme

Leszáll közénk s a közoltár felett

Ha szűnk őszinte volt, azt dörgi le:

„Örülj! nem késő nyujtasz még kezet!”