Ő, A KEDVES DRÁGA KISLEÁNY..

Ő, a kedves drága kisleány,

Ő s az élet lakták szívemet;

Mint repkény a fákat, a remény

Átszövé e tündérteremet.

Kisleánykám elment... elvivék...

Most alant a mély házban lakik,

Melynek egyszer elzárt ajtaja

Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánnyal elment életem...

Kikisérte... odakinn maradt,

S elfoglalni régi lakhelyét

Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,

Egy lepusztult ház, bús, laktalan;

Rajt az árva repkény, a remény,

Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs,

Feltörekszik, fel az ég felé...

Oh, csak a rontó kételkedés

Sarját mindig el nem metszené! -

S ki lesz új lakó szivemben, mely

Nemsokára végkép romban áll?

Legfölebb is egy vén remete,

És ez a remete a halál.