Obsit

Amerre tart az elfáradt sereg,

Nem dob pereg, de hulló levelek.

A harc az múló, ám a csend örök

A föld alatt és csillagok fölött.

Ó jőjjetek, fehér kendővel int

A régi otthon, a bús és szelíd.

S mint rémes álmot ébredő gyerek

A szívetekből kitöröljetek:

Négy év pokolt. Mindent feledni kell,

Az ember többé ilyet nem mivel!

A szuronyokból ásó lesz s kapa,

Öreg bakából édes jó apa.

Halál árkából, mely könnyel tele,

Arany kalászok szőke tengere.

Ölő acélból író, tiszta toll,

Örök életről mely himnuszt dalol.

A vén bakancs nem a halálba tart,

De a szabadság szent útjára majd.

A hátizsákkal dobjátok le mind,

A szolgaság és szégyen terheit.

S dalos reménnyel úgy induljatok

A szebb jövőbe, munkás magyarok!