OBULUS

Ó, vén Odysseus, víg szimbólum, te boldog

S merész: ezer viharban derűsen szállni révbe,

Ki életem hajóján már csüggedezve bolygok,

Szemem ma hadd merítsem a drága dal vizébe,

Mely híres útaid körül gyöngyözve árad,

S feledjem, hogy hajómon patkányok raja rág:

A szennyes, vaksi gondok, s hogy édes Ithakámat

Távol ködökbe rejti ez örvényes világ...

Most hadd higgyem: sziget jön: egy óra, napsütéses,

S az összehajló percek susognak, mint a hársfák,

S közülük idegen királylányként az édes

Öröm lebeg felém, és ajkamnak, a búsnak,

Árkába becsókolja békítő kacagását,

E zengő, halk ezüstpénzt, halotti obulusnak...