Öcsém

Az én öcsém mostan katona a határon,

a szerb hegyek mentén Ferenc József bakája.

Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,

lámpákat gyújtok, és így gondolok reája.

Ezer szurony között, szekerek éjjelében

az ő szeme ragyog kiáltó-ismerősen.

Ki tudja, merre néz, ki tudja, hol világít

sok százezer szem közt? - nem tudja senki, ő sem.

Öcsém, én kisöcsém a háború zajába

egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,

hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,

ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

Emlékszel, édesem a játékháborúnkra,

mint villogott kardunk és porzott a határdomb?

Ugye ma is csattog a kard és döng az ágyú,

s a véres trombita ma is trará-trará-t mond?

Mert téged hívlak, Kard, kisgyermek drága Kardja,

játékos ismerős, ragyogjon régi pengéd

a nyári dombokon, s hogy az öcsémre fordulsz.

ismerd meg édesen, és légy hozzája gyengéd.

Jó Puska, ne feledd, hogy gyermekpuska voltál

egykor az ő kezén, s ha forgatnak a szerbek,

tagadd meg önmagad, nevess barátaidra,

légy játékpuska csak, légy te is ujra gyermek.

Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,

mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,

s te Isten, akiben gyermekkoromban hittem,

hajolj le csöndesen, és védd meg az öcsémet.