Ocskay Kornélnak

A hold az égen még a régi, tünde,

Szomorú holdunk, hűvös és derűs

S a végtelen nyugalmat a nagy űrbe

Még hinti rajta az ős hegedűs.

A Tisza még a régi, ballagó társ,

A fellegek is még a régiek,

De hol maradtak el a régi órák,

Mikor búsultunk s nem tudtuk, minek?

A hangodat iszom, mint drága óbort,

Kornél s szívembe száll a régi hóbort,

A szent, a tiszta, bánatos, nemes.

Mint kagyló ajkán tenger végtelenje,

Szép ifjúságunk zeng, búg vissza benne...

Dalolj, dalolj, varázsló énekes!