OH E SZEGÉNY HON!...

Oh e szegény hon mennyit szenvedett,

Hogy megrongálták a kemény hadak!

Mikor fog élni boldogabb időt,

Hogy egyszer néki békét hagyjanak?

Ha él a honfi háboritlanul...?

Mi baj, mi baj? tábor jön ellenünk?

Földindulás, árvíz? Nem! - de azért

Az Isten légyen irgalmas nekünk!

Egy ember él e hon határain,

Egy rosz poéta, - rosz kegyetlenűl!

Hogy aki hallja cincogásait:

Sem földön, sem mennyen nem üdvezűl.

Rosz vers száraz homokjával vagyon

Két marka éjjel és nappal tele:

S őrülten szórva, szörnyű kint okoz,

Mert szem, fül és száj eltelik vele.

És ez mászkál a szép hazán, miként

Mérges hernyó a lombos ágakon;

Imádott, kedves, árva, szent hazám!

Ennek szájából kell-e hallanom?

Én láttam őt, s - tudom, hogyan vagyunk!

Jó szellem, nálunk koldusbot neked!

Ha még ez is költő, - mert az nekünk -

Ő mond a honról szörnyü éneket!

Halgass, te porfaló versszörnyeteg!

A hont, a hont ne bántsd, az Istenért!

Inkább eltűrünk, hogyha már az ég

Szörnyű csapásul bús fejünkre mért;

Drágán fizet meg úgyis századunk

Gyász verseidben minden kis betüt;

Sirunkba hallik a gunyos kacaj,

Melyet felettünk a jövő kor üt.

Pótolhatatlan veszteség biz az,

Hogy most e honnak Attilája nincs;

Talán hódítni a világot, és

Hogy népeken csörögjön rabbilincs?

Isten mentsen meg! én csupán azért

Ohajtom őt, az Isten ostorát:

Hogy égő máglyával riassza meg

A rosz poeták renyhe táborát!

Mert fáj, hogy a kedves hon, jó anyánk

Elszenderülve fáradalminál:

Idétlen, sértő zsongolás között

Egy szemtelen légy szent arcára száll.

Büntess, ha tetszik, - bűnösök vagyunk -

Küldj inkább sáskát, vagy duló hadat,

Csak rosz poétát - ezt ne - óh Uram!

S költészet, hon neked hálákat ad.