OH HA KI TUDNÁM FEJEZNI...

Oh ha ki tudnám fejezni,

Ami küzd, forr, zajong bennem

Egy chaoszszá folyna össze

Ész és szív az emberekben,

És fölötte ott lebegne

Új teremtő hatalom;

Más nap a felhőtlen égen,

Más föld a hullámokon.

Oh ha ki tudnám fejezni

Metsző gúnyját haragomnak:

Minden víg húr megszakadna,

Hol a bűn és gőg tobzódnak

S a vad lélek, kegyetlen szív

Megátkozná önmagát;

Elfeledne mosolyogni

Csalfa nő, hűtlen barát.

Oh ha ki tudnám fejezni

Mikor néha szivem örvend

Élni vágynék az öngyilkos

S mosolyogva áldna Istent;

A szenvedő reménypárnán

Álmodoznék s a szegény

Tündér szigethez evezne

Nyomorának tengerén.

Oh ha ki tudnám fejezni

Kéjét, kínját szerelmemnek:

Mint a tengeren, hol mélység

És magasság ölelkeznek;

A vihar fölvetne minden

Gyöngyöt a szív mélyirűl

S kiderűlne minden csillag,

Ha a vész elcsöndesül.

Oh ha ki tudnám fejezni

Mindazt, amit hazám szenvedt:

Olthatatlan, győzhetetlen

Lelkesűlne ez a nemzet,

És a zsarnok, nem védhetné

Szivét hármas ércpaizs,

Félelmében, bánatában

Reszketne is, sírna is.

Vagyok egy uj Memnon szobra.

Melyre napsugár soh’ sem száll;

Lettem régi Niobévá,

Kinek kínja csak kővé vál’,

Egy sírkő - jaj, mennyi eszme,

Mennyi érzés nyugszik ott,

Rajta az sem lesz felírva

Szenvedett-e a halott!