OH HÖLGYEM.

Ha lelkem, mint a tenger háborog,

- Járván gyakorta zúzó szélveszek, -

A mélybe hajtom le hullámait,

Hogy ott elrejtve örvényezzenek.

Oh hölgyem! lelked lelkem viharát

Megérzi, - s but, zajt híven átveszen...

S borús könycsepp hullámozik szemed -

E nyájasan kéklő tengerszemen!

El-elborul lelkem, miként az ég,

S ha önterhét nem birja bánatom:

Szememre forró könyekben szakad...

Könnyít a zárpor a borúlaton!

Oh hölgyem! életem szép napja te!

Mosolygásod szelíd sugáritul

A bánat is ragyog, - s könyűiben

Remény s enyhűlet szivárványa gyul.

Ha lelkem a sötét jövőbe néz:

Kiköltözik belőle hit, remény,

És pusztán áll, mint egy elhagyatott

Kápolna a vadonnak közepén.

Oh hölgyem! csüggedt lelkem boldogabb

Idők reményivel karoljad át, -

Mikép a repkény zölden folyja be

Az ó kápolna ingatag falát!