Október végén

Már mindig-mindig nagyobb úr az esti

felpirosító, megdidergető láz,

mely tűzrózsáit homlokomra festi.

Már mindig jobban közeleg a tél

s a ködköpenyű, széltarolta tájon

fakó paripán menekül az álom –

Lehullt a dér,

minden fehér

s csókos ereje messze jár a napnak, –

s szinte örvendek, hogy a rózsák,

a piros rózsák, íme, megmaradtak.

Mert oly szépek a rózsák,

a pirosak, a tüzesek,

mit rámcsókol a láz –

s ezek az ősszel jöttek,

s az őszben megmaradtak

és hirdetik, hogy szép a bucsuzás...

Mindegyik rózsa egy-egy emlék:

szirom, vers, séta, álom,

öröm, kacagás tűz-jele,

mely kőként áll és pörösen lobog

keresztül száz halálon...

Csak néha jön egy álmos alkony,

egy visszasíró, buta alkony

s akkor zokogva jajdulok fel:

Én jó Istenem, miért fájnak úgy

az októberi rózsák?