Októberi ájtatosság

A kórus padján, honnan a rácson át

látni a templom sok kicsi villanyát

mert az imát villany kiséri

s új tüze régi Urunk dicséri:

a kórus padján egymagam ülök én,

mint egy kárvallott, elkeserült legény,

bárány-e, bárány-e vagy farkas?

Szól a litánia: lelkem, hallgass!

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,

teremtesz és ki ellened, eltöröd,

világokat vegyítesz, sujtasz,

s lelket a lomha rögökben nyujtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadir

a jármod édes és a csapásod ír:

jármodba fogj be, csapj meg engem,

mért nem örök diadalmad zengem?

Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,

a földi szégyent, béka-egércsatát,

a halni születőknek éltét,

únt bajok újszerű visszatértét?

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?

Pedig a soknál mennyire több az egy,

az Egy, aki Valaki, mégis,

akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,

folytatott álom, lassu lidércnyomás,

de legcsodásabb látomásunk

te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:

a tested lélek, hanem a lelked érc,

érclelkeddel lelkünkre fekszel,

századok ülnek el és növekszel.

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át

küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:

hatalmas vagy földön és égen:

adj, magad ellen, erőt énnékem!