ÖLDÖKLŐ ANGYAL

Elzönge oltár zsámolyán

A „holtodiglan - holtomiglan.”

Férj a legény, nő a leány;

Áll a menyegző napja vigan.

Ősz Bay háza, e komor

Hajlék, örömtől pezsgve forr:

Minden zugában oly tele

Torokkal harsog a zene,

Hogy át- meg átrezeg bele

A vén fal, mintha érzene.

A nagy szobák, a bő terem,

Nem hallgatóznak néptelen

És a belőlük elvadult

Visszhang - ki minden ott esett

Kicsiny neszt oly mohón lesett -

Most rengeteg közé vonult.

Zászlók, sikárolt fegyverek,

Cserággal ékes címerek,

És néhol egy kép a falon,

(Kövér szinekben dúska rajz)

És jobbra, balra boldog arc:

Előre hátra vígalom!

Mert első nász ez a mai,

Mit ünnepel a vén Bay,

Mióta elmult az övé:

Mióta oltárhoz vivé

Azt, aki már csak néhai.

Első, utolsó... Haj! korán,

Évek következő során

Hullottak sirba gyermeki,

Örömét oly gyorsan elvivén,

Amily hamar hozák neki.

S gazdátlanúl maradt szivén

Oly sok apai szeretet;

De ő megőrzé ezeket,

Mig, kései vigasz gyanánt,

Fiai helyett nyert egy leányt,

Hogy annak adná mind együtt

Szerelmét, mely szivébe gyült.

„Helyet!” - Menyasszonytáncra jő

Szép Anna s a derék Jenő;

A vőlegény s kit jobb karára

Fűzött, szemérmetes arája.

A férfi büszke, gyors, merész;

Dacos, kihívó módra néz

És mintegy azt jelenti arca:

E boldogság nem fog ki rajta

De a hölgy inkább csüggeteg,

Szemei földre függenek,

Szokatlan érzéstől remeg,

Ugy, mintha felriasztott vére

Özön boldogságától félne,

Ama boldogságtól, miért

Talán sokall is ennyi bért

S míg áldozatúl nem esék,

Lázad a szűzi büszkeség.

Magyar leánykint - nem henyén,

Hivalkodásban - nőve fel,

Az apai lak tűzhelyén

Oly ép maradt e szűz kebel,

Mint a gyümölcs, mint a gerezd,

Melyen érettség hamva rezg,

De illető kéz nem nyomott

Reá még szennyet és nyomot.

Előtte a szerelmi vágy,

Hosszú napok, álmatlan ágy,

Fülmile szó, rejtett magány

Holdas, sejtelmes éjszakán, -

A seb, mit a szem nyila vág,

A támadó s védő csaták

Az édes győzedelmek és

Az édesebb legyőzetés, -

A titkos óra, esti hely,

Virágbeszéd, vagy bármi jel,

Ág-moccanás, lomb-zörrenet,

A néma kérdés, felelet,

A csalfa „nem” s hév „igen”-ek:

Előtte ismeretlenek.

Igaz, hogy vére könnyű folyama

Futtában olykor meg-megdobbana,

Ha közelén ifjú leventék

- Mint szilaj őzet - megrebbenték:

De helyrepótlá gyors szökése

A veszteséget csakhamar -

És újra higgadt lőn verése,

Nyomot nem ejte a zavar.

Ma is, midőn oltár előtt,

Szeretni esküvé Jenőt,

Nem volt ez ifju kebelen

Se gyűlölet, se szerelem.

Tizennyolc év öntudata,

S főkép atyja kivánata

Akár jogúl, akár okul,

Elég volt, hogy kezet ada.

A szív? előtte oly csecsebecse,

Minek nem tudja, ha van is, becse;

A szívre ő kicsit adott:

Tán lételét sem érezi;

Miként nem szoktuk érzeni

Az ép egészséges tagot.

Ő erre mind nem gondola;

S gondolna bár, mit mondana?

„Hisz’ ő mindenkit úgy szeret:

Miért ne épen ez egyet?!”

Szivét alig zavarja más,

Mint a szokatlan változás,

Egy édes, lázas sejtelem,

Mely jól esik de mit nem ért,

Melyet szégyenl s nem tudja mért:

Maga magának rejtelem.

Most a hegedű és oboj[193]

Mélán merengő bús-komoly

Méltóságos zenéje foly;

És átrezeg a dallamon

Egy szende, lassu cimbalom.

Most elbocsátja hölgye kis kezét

A vőlegény és halkan visszalép;

Mértékre illeszti bokáit,

És mintha súgár jegenye

Szellők dalára lejtene:

Úgy andalog, külön, sokáig.

És szembe, mindig szembe járja,

Mozdúlatit követve, párja,

Ki mindenben és mindenütt

Őtőle vár, őtőle függ,

Őrája néz, mint hold a napra

Kitől szelídebb fényét kapja.

De majd élénkül a zene

Vidámul a tánc is vele,

Merészebb a nyirettyű, - s olykor

Egy réztülök mély öble horkol.

És délcegebb és bátorabb -

És majd közelb, majd távolabb

Jár a legény - míg, mintegy díjul,

A szép arával összesímul.

Művészi lépteit kimérve

Majd bal felé, majd jobb felé

Forgatja most azt, de kimélve,

Mint a zene mérsékelé.

A hölgy pedig fordúl vele,

De úgy lép, mintha lengene

S lábak helyett a hosszu öltöny

Redői tartanák a földön.

Egy fordulat még! és Jenő

Magára hagyja kedvesét;

Harsány zenébe tör elő

A trombita és klarinét.

Vidám toborzó lángja kel,

Mitől a vér gyorsan szökell,

A sarkantyú mértékre peng,

A hó kebel gyér fátyla reng;

A szív siet, az arc tüzes,

A szem ragyog - szemet keres...

S ha majd fokonként, a zene

Szilaj csárdásba átmene

Nem lejt az ifju már külön:

Mint villanyszikra pattan át

S hévvel ragadja meg ölön

Mosolyra gyult menyasszonyát.

A hölgy pedig kendős kezét

Nyugasztja vőlegénye vállán

És perdül - egy darabbá válván,

(Mikéntha része volna csak

Vagy szárnya a gyors ifjunak),

Mig pajkosan lebbenti szét

A szellő suhogó mezét.

De végre a szilaj zene

(Mintha fáradtan dőlne le)

Ketté szakadván hirtelen

Megcsöndesül a táncterem:

S a hölgy, kit a legény vezet,

Pihegve néz ülőhelyet.

De „három a tánc!” így riad:

Pihenni most még nem szabad;

Gyöngéden visszakészti hát

Jenő fáradt menyasszonyát.

Együtt feláll több fiatal legény

Az ugrós táncba vígszökellve mén,

S mint hajdan Róma hősei

Vendég szabin leányokat,

Társul magához lejteni

Hölgyet szemel, hölgyet ragad.

Most a szilárd tölgy deszka pad

Dübögve majdnem leszakad;

Száz pár mozog, egyszerre mind,

Lesz véghetetlen labyrinth,

Egy összeszőtt-font tömkeleg,

Megfoghatatlan egyveleg,

Melyben, ahány pár, annyiféle

A tánc alakja és szeszélye,

Mégis azonegy zenemérték

Kormányozza mindenki léptét.

Ennek kimért mozgása dölyf;

Az csúszni látszik, mintha kérne;

Amaz, sebes szemmel kisérve,

Galambját űzi, mint az ölyv.

Itt jobbra balra, a terem

Széltében egy oldalfelez,

Mint a hajó a tengeren

Midőn széllel szemközt evez.

Ott egy ledér ölelni tárja

Keblét, s midőn rádőlne párja

Csalfán odább áll s neveti,

Hogy a cserbenhagyott leány

Pirulva megfenyegeti, -

Kit mégis rászed azután.

Ez csattogó sarkán dobol,

Az társa helyt más nőt rabol,

S büszkén mosolyg az elcsapott

Félvállról, hogyha ő is mást kapott.

De vajmikép irhassam én le,

Oh nemzetem, szép táncodat!

Busúlni és vigadni, mint te,

Tud-e más nép az ég alatt?

Ezt látni kell és érezni,

Mint a magyar sziv érezi,

Mint érezhette egykoron

Ama nász népe, melynek én

Széles jókedvét vázolom.

„Hajrá!” riad némely legény,

A másik igy: „csováld! csováld!”

A harmadik dévaj pedig

Egy „szembe szívem”-et kiált:

Midőn az ajtó küszöbén

Megáll egy fáradt jövevény,

Egy por-belepte vén csatár

És így üvölt:

„Jön a török! jön a tatár!”

E szókra az ijedt zenész

Elejti kongó műszerét;

A vígadó nép összenéz,

Megfagyni érzi szíverét.

A tánc hevétől felpirult

Arcokra sápadtság borult;

Hasonló a kisérteti

Szinhez, midőn éjjel szesz ég,

S egy dőre társaságra kék

Világát rémesen veti.

A szó zavartan tétovázék,

S az ajk kilincsét nem lelé,

Mint az, kinek fején a ház ég

És nem lel útat kifelé.

A legszemesb lélekjelenlét

Sem látta a teendők rendjét,

Csak tapogatva keresett,

Keresvén a vezérfonalt,

Mely most, e meglepő, zavart

Percben, kezéből kiesett.

Majd lőn tolongás összevissza,

Egy eszme: „fussunk!” lett közös,

„Hová?” az mindegy, közönyös,

Azt kiki véletlenre bizza.

De most gátolva lép elő

A vőlegény, harcos Jenő:

Kardját feszíti hirtelen

Keresztül az ajtófelen

És felkiált:

„Ha! mit jelentsen e dolog?

Csak nem leszünk mind asszonyok?

Ám fusson el a védtelen,

A gyönge kor, a gyönge nem;

Még van idő: még a veszély

Elől vonúlhat a madár;

Csak most borul a láthatár,

Alig jelentve némi szél

A vészt, melynek morajja kél,

Mely mintegy álmában beszél.

Ám fusson el, ki vén, ki nő:

Lesz menekülni hely, idő.

Hanem mi, kik ama nevet

Hordjuk, mely büszkévé tehet,

Mely, csak kiejtve szárazon,

A bátorsággal egyazon -

Mi férfiak!... a férfi küzd,

Futásban néki nincsen üdv,

Acél- csöngetve vár acélt,

Keresve kerüli a veszélyt.

Mit csevegek, mint egy mesélő!

Futni korán, habozni késő:

Munkára! lássuk, hogy kiki

Hány főt bir állítani ki.

Gyűlőhely: e ház udvarán;

Idő: egy óra lesz talán,

Ha a sietség öt-hat percnyi

Toldással önként meg nem szerzi.

S ha összegyült a kis csapat,

Meglátjuk mi dolog akad;

Csatlakozunk majd oda, hol

Nem ingyen foly a vér, ha foly.

Vezérhez, akinek csata

Előtt még nincsen vert hada;

Sereghez, mely, amerre az út

Rövidebb, mindig arra fut:

Nem hátra, míg előre tud.”

Immár az összegyült csapat

Vár indulási jelszavat:

Maga Jenő késik csupán

Szép Anna mellett búcsuján.

Nem fog soká tartani az:

Bucsúja nem meddő panasz,

Mit a pityergéssé fajult

Erőtlenség órákra nyujt.

Bucsúja férfias, rövid:

De arca rögtön elsötétül

Amint elválna hitvesétül;

Fájlalja pusztult örömit.

Fájlalja, hogy első heve

Oly hirtelen lépést teve:

Álbüszkeségét, önmagában

Átkozza... de későn, hiában.

Mit tehet ő? csekély hada?

Mit egy reménytelen csata?

Bujdosva bár, üldözve bár,

Nem boldogabb-e a páros madár,

A rengeteg páros vada?

Így elveszítni mindenét:

Mint Ádám egykor Édenét...

Nem annyit - ah! el nem veszett,

Nem vetteték Édenre zár,

Mielőtt a bűnös földi pár

Minden gyümölcsöt élvezett!

Kebellázító sejtelem

Kigyói marják szertelen,