OLTÁRKŐ

Sáros hegyes-völgyes határa

Egyik bércén állt Karvaly vára,

Magasan - mint egy óriás -

Büszkén emelkedő tornyával,

Melynek villámok táborával

Gyermek-játék a bajvivás.

Amely emelte vállain,

Csak ugy nyögött a bérc alatta;

- Sok büntől volt a vár nehéz;

S reá kért átoknak miatta. -

Tajtékozó patak

Futott le a bércoldalon,

Melyet kinjában izzadott

A terhe-unt halom.

Felül titok, fény, bűn lakott,

S zajtól rengett a vár fala;

Karvaly rabló lovag, s a táj

Csapása, ördöge vala.

Vivén cinkos hadát:

Fosztott, rabolt és égete;

És tette, arca volt,

Minő a vétek, fekete.

Az őrgonddal tartó anyának

Titokban nőtt édes leánya

És bútt, ha a rabló közelgetett;

- Miként bú az ifjú galamb s remeg,

Jövén a véres-körmü kánya. -

És mégis minden év alatt

Nem egy lőn gyászos áldozat!

S ki fájdalmában szót emelne:

Halál, vagy börtön lánca rajta;

Oh, ments, uram, meg a gonosztól!

Sok vérző sziv titkon sohajta.

Egykor, lezúgván bűnlakából

A rabló, mint a fergeteg,

Csaholt előtte és utána

Vadat hajhászó ebsereg;

S hol, - Istenétől munka közt

Kérvén kenyért, ruházatot, -

Feltört tenyérrel, a szegény

Szántóvető nép izzadott:

A felzsendült vetés

Fejét kihányni kezdte már,

És gazdag aratást

Igért a hullámzó határ;

De a kőszívű összevissza

Törette, dulta a vidéket;

Mint ahol jég, vagy sáska jára:

A díszétől fosztott határra,

A bús földnépe sírva nézett.

Mint a mezőknek tündérasszonya,

Dalolva, tarka koszorút fona

Egy édesen andalgó szép leány,

Ülvén a rét zöldellő pázsitán.

‘Enyém ő! - szólt Karvaly - rég keresem!’

S felé csuszott, mint éh vad a lesen;

De a leány, eszmélve még korán,

Eltünt a fűzes zöld sikátorán.

‘Utána!’ - orditott a vad lovag, -

És kísérői szétrobbantanak;

De a leányt - a helység oly közel! -

A zsákmányló nép nem foghatta el.

,Te vén kopó! jól érts meg engemet,

Agyon rúglak, mint egy hitvány ebet,

Ha még ma az enyém nem lesz a lány...!’

S a vén vadász értett az úr szaván.

»Hatalmas úr! tudom, hol a berek,

A gerlicének majd hurkot vetek,

S ha csak az égben nem tartózkodik:

Tied lesz...!« - szólt görnyedve a porig.

Karvaly, sötét barlangja rejtekén,

Járt föl s alá, miként az éji rém,

Szilajbodván minden percen dühe;

Vadásza, Kancsal, végre megjöve.

‘Beszélj!’ kiálta Karvaly nyugtalan, -

Parancsod híven végrehajtva van!

De üldöző csapat támadva rám,

Váradba a lányt el nem hozhatám;

Utat veszíték hát a nép előtt,

S az oltárkőhöz vittem sebten őt;

Ott a galamb...! onnét el nem szökik,

Mellette hat legényem őrködik!«

‘Ördög, pokol...! ha őt ott nem lelem...!’

»Uram, felesleg minden félelem!

Ott e nagy éjben a bagoly ha jár,

S biztosb azon hely, mint e sziklavár!

De halld mivoltát: a bércoldalon

Elrejtve régi falrakás vagyon;

E honba rontott szittya őseid

Rakák hajdan oltárul e falat,

Hadúrnak első lángot itt vetett

Az uj földön a véres áldozat.

S akkor a bérc büvös erőt nyere;

S annak most is, aki fegyvert visel,

Vagy véres boszút forral kebele:

Hozzája-férhetlen a régi hely.

Tatárfutáskor ezrek életét

Tartá meg a bérc, mely csudásan véd.

Hatalmas úr! vesd el hát fegyvered,

Jöjj... és a drága zsákmányt ott leled!«

Szól, - s Karvaly véle a nagy éjszakán

Elvágtatott gyorsan futó lován.

Felkölt az uj nap fényes reggele,

S a megrabolt családon gyászt lele;

A bús szülő, - oda van magzata! -

Jaj-szó között, bus könnyet hullata.

S jövén gyors hirnök szólt fájdalmasan

Lányotok Karvaly hatalmába’ van...

Az oltárkőhöz vitte a gonosz;

Segélyt a föld, de tán az ég se hoz!

S hangzott a bús apának ajkain:

Isten nevében föl, föl társaim!

Segélyével meghágjuk a helyet,

Hisz angyalának veszni nem lehet!

S a hű nép, a rablónak ellene

Fegyvert ragadva, búsan felkele.

A jő öreg vezette hű hadát,

De megrohanván a bérc oldalát:

A kar lelankadt, a térd megtörött,

S lehullt a nép kinos jajok között:

Ismét, meg ismét tört s erőködék

A nép nehány legmerészebbje még

És mind haszontalan! akarna...

De leveri a bérc varázs hatalma.

Hol lel vigasztalást a bús apa?

Sok küzködés után, bátor hada

Fájó tagokkal lassan visszatért;

Mond: villám érje a gonosz fejét!

S kacagva állott a rabló felül;

- A szűz virág még illetetlenül!

És másodizben a szép hajadon

Testvéri jöttek futós lovakon,

S utánok hosszan nyulva annyi nép,

Hogy tán a bércet széjjelszedheték;

Hozván gyilkos vasat, boszút s erőt,

Alattok szinte megrendült a föld,

De amidőn kezdék az ostromot:

A rohanó had rögtön megfogyott;

Hortyogva hátratért mindannyi mén,

Lehullt lovagját húzva kengyelén;

A fő lelankadt, térd s kar megtörött,

A szemre szédülés homálya jött.

S kacagva állott bősz Karvaly felül:

- A szűz virág még illetetlenül!

Harmadszor jött a vőlegény maga,

Mint az oroszlán, mely nyilat kapa;

Követte fejre kisszámú csapat,

Rablóra, bércre szórva átkokat.

És megrohanván a bérc oldalát,

Nem lőn többé varázs hatalma gát;

Vért szomjazott bár, és volt fegyvere:

Mátkát, csoportot vissza nem vere.

A karra nem jött zsibbadási kín,

Nem ingott többé a nép lábain,

De fel, gyorsan és biztosan haladt,

- S körülkeríté a varázs falat.

S mig rabló Karvaly elképedve állt:

A mátka kardja mellén verte át.

A zsákmányolva élő söpredék,

A föld szinéről eltörölteték,

Ellent sem állva; - nem volt fegyvere! -

A vétek méltó büntetést nyere.

A hely varázs hatalma hol vagyon...!

Csodálkozással a had népe szólt;

S válasz reá a mátka kinja lőn...

- A szűz virágszál ah már törve volt! -

Pécsújfalvának sziklás bércein,

Pusztult magányban áll a régi fal;

Felette vad fák ága birkozik

A nyargaló szelek fiaival;

Varázs-hatalma régen oda van,

Csak a mondában él homályosan.