Olyan az életünk...

Olyan az életünk mint öregek szeme.

S mint a köd az előtt, aki ködben járkál,

úgy száll előttünk a holnapok függönye:

sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.

Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő

fölégett mezőkön lassan vonul vissza:

kincseit mind messzebb és messzebb rejti ő,

míg végül is inkább a Kútba hajítja.

Minden föld puszta lesz mire mienk lenne

és minden kastélyból csak az üres romok

fogadják a győztest aki megszáll benne.

Igy győzünk mi, szomjas, gyürt Napóleonok

s ha megállunk este valamely ablakban

s kinézünk a házak fölött a vad égre,

szívünk reszket, mintha minden alkonyatban

egy hasztalan meghódított Moszkva égne.

Napjainkat sorra fölgyujtják az esték,

s egyikben sem tudunk megpiheni soha.

Jönnek az évek mint beburkolt szüzecskék

kikről lassan lehull a hófehér ruha

s már forrón hevernek, lihegve, meztelen;

de mi nem öleljük, s csókos kedvük meghal.

Újra fölöltöznek s búcsúznak nesztelen,

visszanevetve ránk hideg fogaikkal.