OLYKOR ÉJJEL...

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!

Az ágyon ujjam tévedezve jár,

S nagyon közel, mellettem valahol

Halkan megkoccan a vizespohár...

S nem tudom, hol vagyok... akadozón

Rémlik elém az elmúlt, messzi est,

S az ujjam a fagyos márványlapon

Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón

Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,

S a kedves, vén tapétát a falon

Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!

Jól esik látnom: csendesen pihen

Minden bútor és békén feketül,

S az iszonyú és néma semmiben

Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,

A rózsa rajta hervadóra vált,

S egy percre, a klublépcső szőnyegén,

Látom a rózsaáruló leányt:

A lámpák közt mily búsan oson át,

Apró teste mily zsenge s mily hajolt...

Látom álmos és szelíd mosolyát...

Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,

Hová este dobtam, a szék alól,

S míg lankadtan lapozgat a kezem,

Zörgő lap s agg rím álomba dalol.

Félfüllel hallom, s halkan nevetem:

Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,

S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem

Altatón, hűsen átölel...