Önarckép [3]

Ez elfáradt fej mélyen meghajol már

A sors előtt, mert mindig jó a sors,

Ezt vallja Zrinyi és így zsong a zsoltár,

Szívem, te lázadó vagy s most lakolsz!

De a világi urak és hatalmak

Nem látták soha görnyedten e főt,

Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal

Hódol virágok s őzikék előtt.

E szemek lassan, lassan ködbe veszve

Sejtik csupán a földi tájakat,

De fényt ad nékik minden égi eszme.

S amíg gyászt látnak csak a nap alatt,

Az égre néznek és már úgy ragyog

Sötét tüzük, mint hulló csillagok!