Önarckép [4]

Oly szépen indult minden, drága testvér,

Emlékszel a kis Vincentre, aki

Az Isten egész kertjét le akarta

Festeni. Olyan égő színeket

És fényeket látott, hogy Tizián

Elbújhatott volna mellette. Mint

Ádám, aki először látta meg

E csodás festményét az Ismeretlen

Nagy Alkotónak, úgy bámultam én

E szép világot. Egy kicsit bolondnak

Tartottak ezért ők, a többi ember,

Akik bizony a nekik célszerű

Dolgok után törtetnek és reám

Azt mondották: Jobb volna valami

Okos dologba fogni. No, de engem

Elhibázott az Ismeretlen Mester

És most egy kertben, amelyet talán

A paradicsom ellentéteként

Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért,

Mert egyszerűen gazdagítni vágytam

A világot és embert s úgy szerettem

Az életet, ahogy a gyermekek.

Mindig is nagy gyermek maradtam én,

Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél

S értettél engemet, elnézted azt,

Hogy boldoggá akartam tenni itt

Mindenkit, aki él, míg tönkrementem.

A legcsodálatosabb fényeket

Akartam festeni és elborult

Egész világom. No de én hiszem,

Hogy valahol egyszer majd az leszek,

Aki akartam lenni. Egyelőre

Elszenvedem az életet. Csak azt mind

Sajnálom, amit megfesthettem volna:

A képeket. Egy egész végtelent!