Önvád

Én voltam a hibás magam, leány!

Téged ne nyomjon semmi szemrehányás!

Könnyelműen csupán én téptem el

Az édes rózsaláncot köztünk, nem más.

Magam szenvedjek érte büntetést!

És szenvedek, kebeledtől eltépve,

Mert a mennyből, mely ellen vétkezém,

Önakarat önkénytesen száműze.

Óh drága hölgy! álbüszkeségből mért

Nem hallgattam keblemnek jobb szavára,

Bizalmasan és megbocsátva hűn

Tőled kérvén írt szívemnek bajára?

Mért hallgatám meg suttogásukat

A közbenjárók vészes seregének

Kik két szív közt akként tolonganak,

Mint nap s föld közt gyászfellegi az éjnek,

S táplálják a vak szörnyet gondosan,

Mely önkeblén pusztít, a félreértést,

Míg egy bizalmas szó, egy pillantás

Elvégzett volna köztünk minden kérdést.

Nem ferdült volna tiszta érzetünk

Hideg számítás ronda alkujává;

Nem volnék mint száműzött Ádám most,

Kinek az Édent önkeze bezárá.

Mit adhatsz még, mit adhatsz most nekem?

Nem hozhatsz vissza egy sugárt a multból.

Adj hát egy könnyet útitársamul,

Hogy álmodjam rólad s elmult napokról.