ORCZY ÁRNYÉKÁHOZ

Mely méltó koszorút, mely diadalmi bért

Adjon néked örök míveidért hazád?

Oh bajnok s koronás mennyei Lantverő!

Voltaire érdeminek szép köszönet vala

Párizs tapsai közt a fejedelmi csók.

Petrarcát ragyogó győzedelem-szekér

Jutalmazta. Kinyílt a Capitolium

Hellas szűzeinek, mint mikor a világ

Hódítói előtt zengtenek ormai.

Hát néked, ki az ő útjaikon vezetsz

Minket Delphi magasb pálmavirányihoz,

Olly buzgón törekedsz s gátokat ostromolsz,

Hogy fáklyáddal egünk fellegeit higítsd,

És napját az idő lelke szerint emeld -

Néked vajjon ezért lészen-e pályabér?

Vagy tán csak csalatás minden előtörés?

E nép nem veti el már soha fékjeit,

S vak rögzése örök hályogiban marad?

Hagyján! aki ugy élt, mint te, s ugy énekelt,

Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;

Önnérzése dicső Pantheon annak és

A jók szíve alatt fennmaradand neve;

A némult ravatal zárait eltöri,

S a villámvezető sashoz emelkedik.

Nem halt meg, ki ugy élt, mint te, nagy Orczy, nem!

Általküzdi setét Aeacus öbleit;

Mint Alcides, erős fegyveri közt ledűl,

S a tűzből az Olymp lángküszöbére hág.