ÖREG MINDEN

Öreg itt minden, a vén vihar

görbe villámra támaszkodva jár,

tüskeszakállu rózsáknak dudál

s velük totyog rossz lábaival.

Öreg minden. A forradalom

dobálni való hegyes köveken

köhögve guggol s csontos keziben

fillér fénylik: legszebbik dalom.

Kezem mért nem átlátszó-öreg,

hogy tapogatván arcom ráncait

ölembe ejtném s aki látna így,

hinné: szememből a könny pereg?

Ifjuságom! oltáros korom!

Juj, fickándozó, hűvös hal gyanánt

az alkony hálójába reng a láng

s békanyál lesz meghaló porom.