ORFEUMI ELÉGIA

Táncolt, s míg lomha csellók halkan s búsan kisérték,

Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan

Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban,

S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét...

Körül zajos szatócsnép vigadt, s csámcsogva majszolt,

Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye,

Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre

Szorítni a fejem s sírni egy hosszu jajszót:

Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem!

Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó

Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó

Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?

Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség

Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában:

Távoli s illanó káprázat a homályban,

S csak annál iszonyúbb utána a sötétség...

S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm,

S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra,

S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra,

S a fülledt termen át vad taps újrázta dörgőn...