Orfeus Dafnisnek. [1]

Egykor tavasz vége felé Pallás aszszony Böltseit

ki-ereszté keze alól, hogy unalmas könyveit

félre-tévén, mulatnának, ‘s Flora szines kertjeit

vagy az erdőt látogatnák, vagy Pán Isten mezeit.

E seregnek nagyobb része Epeussal el-indult,

erdők közé; Diannátul vigasságot ott koldult

hol Akteon vadat üzvén szarvas képre el-fordult

midőn a feredő szüzek testét látván el-bámult.

Ez a kártyát választja, az a tekének játékát

forgat amaz Bellonátul költsönözött paripát,

ki ki amint kedve hozza üldözi bölts unalmát,

még a kedvetlen Mopsus-is meg-inditja tréfáját.

Kissebb része ezen Népnek Minervának udvarát

el-nem hagyta, nem kivánta erdeiek sátorát

a városi Isteneknek látogatván hajlékát,

nevetséggel nyájassággal tölté komor homlokát.

Bizva vala e nyájatska Dafnis gondos kezére,

Dafnis, ki a vers szerzésnek majdnem legfőbb mestere

ugyanezért Tritonisnak titkosa és kedvese,

könyvekkel telt tárházának kitsin, de hív őrzője.

Elötte jár: a kis sereg szereti kis Pásztorát,

hiven, ‘s bátran követgeti nyáját, kedvét, ‘s játékát,

Orfeus is velek sétál, el-felejti hárfáját,

hazájának modja szerint beszél, ‘s üzi tréfáját

El-indulván először-is Neptunusnak partyait

járják, ‘s kérik evezésre Palaemonnak hajóit,

de Eolus nagy haraggal hányván vizek habjait,

utáltatta minnyájokkal Amfitrite udvarit.

Azomban szép Melicerte fogja Dafnis karjait

véle együtt tsinált hidra el-vezeti Társait,

erre vitte már ma, ugy mond: Mars rettentő fajzatit

kik dsidákkal ijesztgették minap Burkus táborit.

Által menvén el-beszéllé ezen népnek erköltsét,

bajnoksága eredetét, fegyverének erejét;

még a vizen tul meg-látta a ferdőnek tetejét,

akkor ujra kis Dafnishez igy kezdette beszédjét.

Dafni! mivel kedvedet megszegte mérges habokkal!

Eolus, im vigasztallyon e ferdőtske mosdással,

ebbe járnak a Napoeák, szép Elek a Musákkal,

vigadhatztz itt midőn akarsz a mennyei karokkal.

El tün. Ezek a ferdőnek megnyitják két kapuját,

látyák Jápix Mesterségét ‘s az Istenek trónussát,

a vizekbe ugrándoznak, mosdanak, meg kotsiját,

Febus tengerbe merítvén el-nem kezdé nagy álmát

Más nap Ceres majorjába viszi Dafnis társait

hol a müvelt földnek gyomra jó gyümöltsü ágait

mutogatja Vendégének, szép illatu szálait,

zöldellő kis gazdagságát veteményes ágyait.

Itt nem messze a Brontesek sisakokat koholnak,

mellette a Fidiások fa képeket faragnak

Dafnis pedig társaival azomba jól vigadnak,

küzködnek az Orfeussal, nevetkeznek játszanak.

Jön azomba maga Ceres, tele rakta karjait,

Ambrosiát hoz Nektárral, kinálgatja fiait,

együtt vigad, jó példát ád, tölti Bakkus borait

tömi színes bokrétákkal kinek kinek ujjait.

Nem volt elég a mulatás, ki ki Flora udvarát

emlegetvén el-indulnak, ‘s a virágok táborát,

ennek rendét ‘s külömbféle szineit és illatját,

meg-vizsgálják ‘s meg-ditsérik a szép Kloris munkáját

alig lépnek-bé a kertbe, egy rósátska meg-mozdul,

éppen akkor serkene-fel déli édes álmából,

álmos szemmel Dafnisra néz, de végtére el pirul,

vámra méltó ortzájával a Föld szinre le-borul,

Dafnis mintha nem-is látná, tovább viszi seregét,

mutogat a violára, ditséri szép termetét

de azomba a rosának nem felejti szemérmét,

gondolkozik, visza menvén, hogy ditsérje erkeltsét.

Szép kert, ugymond társaihoz, szép kert éljen Istene,

oh mely kedves a szegfüknek amott rengő kebele,

de jajj sokkal drágább ama Hiacintok serege,

még itt is van egy ágatska, szép Narcissus a neve.

Oh melly nagy kár, hogy ezen kert egybe megfogyatkozik

nints rósája, a rósa ág sehol nem találtatik.

Igy teteté Dafnis magát: a rósa emelkedik

sőt mit mondok a napfénynél ime ott játszadozik.

Mennyünk hozzá, még meszszirül mosolyog szép artzája

mintha reánk várakozna, ide fordult ajjaka,

ditsérjük meg a mint illik: ezt ki-mondván halada

a rosátska fel élledvén hozzája meg-hajula.

Nyittya Dafnis ditséretre el-készitett ajjakit,

de jaj a szem el-bámulván tartóztatja szavait,

sohajt, halgat, és elpirul: Flora aszszony tsudáit

ki ditsérné, ugy mond végre, méltóképen karjait.

Tovább mennek, ‘s bokrétákkal ékesitték fejeket,

illatokkal, ‘s gyümöltsökkel meg-töltetik kebleket.

Mindezekkel meg-tisztelik más nap ama Szüzeket

kik Vestának éllesztgetnek ujjabb ‘s ujjabb tüzeket,

Igy el töltvén Pallas népe örömének napjait

végtére meg-látogattya Pán Istennek Sátorit,

hol a borzas Satyrusok tartyák Bachus tántzait,

‘s a Pásztorok legeltetik Titirusnak nyájait.

Itt van ama lovaglásra tanitgató oskola,

mellynek magos gerendáin függ négy vagy öt paripa,

fábul áll e’ mesterséggel egybe kapcsolt karika,

mellynek sebes szeleknél is sebesebb a forgása.

Itt tanulja a’ lovaglást, a ki Marshoz esküszik.

Fel-ül a’ fa-ló hátára nyargal mert forgattatik,

tzélba veti nyargalás-közt lapdáját, ditsértetik

ha a lovonn megmaradhat, és lapdája bé-esik.

Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,

viszsza térnek, mert Epeust várják, ‘s Mopsus társait,

kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,

még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.

Öszve ülvén az egész nép emlétti vig napjait,

ki ki elől számlálgatja örömének okait,

örömre kél ujra szivek, Pomonának kapuit,

ki-ki mondja: látogassuk Pomonának kapuit.

Egygyes szivvel el-indulnak bé-jelentik magokat,

Pomonnának; ki azonnal mutat gyümölts ágokat

ki hozattya pintzéjéből a meghütött borokat,

Nimfáinak süteményét, a nyársra vont ludakat.

Itt van férje Pomonának, vigad vendégeivel,

a Friss Hebe nem külömben kedvet élleszt képével,

miről előbb az árnyékba nevetkezett nényével,

most uj kedvel nevet, tréfál, vadász tekintetével.

Örül Mopsus, az Orfeus kezdi görög verseit,

vigad Dafnis a sereggel szedi kertnek kintseit,

el-rejtődnek Hebe elől, nem türhetik szemeit,

Orfeus is elfelejti Plutó setét völgyeit.

Láttya Venus ezt azomba, láttya Pallas seregét,

vigasságát, nevetségét, játékát és örömét

kevél szivét arra inti, mikép Pallas szépségét

Páris előtt kissebbitse, ‘s szomoritja tselédjét.

Alectohoz megy azonnal. Pomonának udvarát

szálld-meg, ugy mond: nem nézhetem ellenségem táborát,

fajzatim közt vigadozni; te el-kezdett játékát

rontsd-meg, pusztitsd módod szerént mulatozó arnyékát.

Jön Alectó, ‘s rut békákkal hinti kertnek utjait,

hogy ezekkel megszalassza Hebe, ‘s nénnye lábait,

egy kigyóval alattomba Mopsusnak-is karjait

meg-keritti, ‘s fel-élleszti haraggal tölt szavait.

A félelem és a harag, fel-bontyák az örömet,

el-oszlanak szomorkodva; én is akkor nyelvemet

el-felejtvén azt mondottam: soha Pallas örömet

még Páris él, nem találhat Venus előtt érdemet.