Ormok felé

Mindennap több, tisztább a szépség,

szivárványosabb a szomorúság,

közelebb búg az eszelős zene, –

csak a barátaim sora gyérül.

Nem bántanak, csak elszökdösnek,

ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény,

ahogy mindjobban lángol a homlokom.

Ketten se maradtak immár.

Egy Madonna-arc fürdi magára még

igéim hósziporkás zuhatagját,

de őt is borzongatja már a hegyi szél,

szemében villog a félelem.

Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett.