Örök búcsú

Még néha jön, hogy újra fáj a múltak

Eltűnt szerelme, túl e tájakon,

Hová szelíd gőgömmel elvonultam,

A néma röggel s hűs éggel rokon.

Még néha jön, hogy tűnt nevek zenéje

Szívembe sír és vérem újra gyúl

S a messze ködbe és a távol éjbe

Sóhajtok, mint a fa, ha lombja hull.

De már nyugodt ütemre ver a szívem,

Ütemre, melyben szférák dala zsong

És én tudom, nincs mit keresni itten

Halott apát és hűtelen rokont.

Örök testvérek, csillagok, ti hívón

Reám sugárzók, intetek, megyek

S mint öngyilkos, aki megáll a hídon,

Reménytelen még visszarévedek.