Ó, ÖRÖK ISTEN...

Ó, örök Isten, kit tűnődve látott

Képzelmem sokszor ülni ősi égben,

Komoly szemmel szemlélni vén világod,

A törpe emberfajt megvetve régen,

Fenséges dacban, árva egyedüllét

Ormán, s csak olykor, hűs étheren át

Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,

Ha némely lágy szűzlány-ima

Reszketett lengve kék kapuira

Egednek, mint egy félénk szerenád.

Ó, örök Úr, e templom-kupola

Alatt, amíg az orgona csövén

Búsan s dúsan ömölve zuhog a

Setét zene, s komor kockák kövén

Vérző áhítat súlya nyomja mélyre

A fejeket, mint töviskoszorú,

Én is, szomjazva könnyehulló kéjre,

Megtérő és megrettent, árva szolgád,

Kiről karod szent övét rég leoldád,

Térdre roskadok, s szavam szomorú...