ÖRÖK TAVASZBAN JÁRNÉK...

Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna

Puháján új levél görbül már szeliden,

Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,

S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...

Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,

Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony

Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:

A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...

Reggeltől estelig a friss erdőbe járnék,

Amíg a vidám alkony, mely halk sípon dudolgat,

Mint arany sapkát dobná a magasba a holdat,

S kék csipkével beszegné az útakat az árnyék...

Sokat botanizálnék, nem lenne semmi gondom,

Lesném a fák alatt a gyöngyvirág szerelmét,

Ballagó bogarat kék párjához terelnék,

S a pók kötélhágcsóit csodálnám a falombon...

Olvasnék eltünődve, mily titkos, furcsa műszer

A költők tolla, mely amíg betűket rajzol,

A néma vonalakból finom, tündéri jaj szól:

Szeizmográf, mely bús rengést szelíd cikkcakkba fűz fel...

S elfáradnék, s nem kéne zsongító mérgü vegyszer,

Hogy alhassam, puhán elringatna a pázsit,

S megálmodnám a tündérleányok arcvonásit,

Milyen lesz, amelyik hozzám szökik le egyszer...

S ocsúdva, messzi néznék a kék fátylú oromra,

Jön-e már kedvesem, s mivel várjam, s hogyan?

Dús rózsakoszorúval övezzem-e hajam,

Vagy tépve levelenként hintsem arany boromba?

Ó, jaj, jaj, édes ábránd, mézes bor, balga mámor,

Be keserű utánad az árva lélek íze,

Elég már... csak aranyfüst az álmok dőre dísze,

S a józanult agy újra hűs kétszerkettőt számol...

Bocsásd meg nékem, Élet, te sok jajjal kemény,

A merengést, de lásd, oly jó, ha még terem

Pár álom, elfeledni: ezer fejszés teren

Mint ritkul drága erdőnk: ember, hit és remény...

Hadd zengjen még a költő ábrándot, vígaszt, halkat,

Magának s másnak is: körül sok dermedt társa, -

Mint erdőn a szelíd ezüst zenéjü hársfa

Susog az éjben is, ha a többi fa hallgat...