Örök útitársak

Ez első versem, mit Hozzád írok,

ki pályatársa lettél zord utamnak,

ki megfogod kezem, míg búg a gép

s az állomások mind mögém rohannak.

Harminc kis állomást elhagytam immár

és közeledik már a többi, jaj:

minden nap új mérföldkő, új barázda,

minden nap elhull egy-két szürke haj.

Bizony nem ünnep ez már. Utazás

csöndes, komoly magánya. Hallgatunk,

míg fogynak a fehér mérföldkövek.

Hová megyünk, ó, hová hajtatunk?

Lassubb iram kell,

tán közel a cél is.

Ha a végállomásra gondolok,

kezemben sír a toll, a zord acél is.

Dél, este, reggel sűrün váltakoznak,

a föld marad, az ég nekünk mozog.

Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek,

ha megszomjaztál, hát innod hozok.

Ketten vitatjuk meg az útitervet,

titkos halkan, hogy meg ne hallja más,

suttogva kérdjük s úgy is válaszoljuk:

most hol vagyunk, ez milyen állomás?

Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök,

akár a kék, zöld, boldog végtelenség, –

Kacaj, sírás, – árny, fény, – élet, halál,

örök társak, együtt egy két jelenség; –

“Nagyon szeretlek” – gondolom magamban

és szólok: “Meg ne fázzál, végy kabátot.”

“Nagyon szeretlek” – gondolod magadban

s megkérdezed: nem álmos-é barátod?

Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka.

Pereg a fák elfáradt levele.

Mig dübörögve zakatol a mozdony,

az éjszakába sóhajtom bele

a csillagok közé, a puszta űrbe,

mely pályánk fölött ferdén feketül,

hogy az üdvösség társammá szegődött.

Halld meg, halál: nem vagyok egyedül.

Szőke fejed lágyan vállamra billen,

mellemre hull egy fénylő hajfonat,

kezem reszketve babrál. Hül a lég,

hideg van már és rohan a vonat,

rohan, hidakon dübörög tova.

Felnyitod kék szemed, mikor megáll?

Miért alszol most, társam? Félve félek.

Elfolyik minden. Minden tovaszáll.

Látlak, mikor az út már elfogyott.

Áll a vonat. De nem szállott reád

a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz,

felveszed a menyasszonyi ruhád,

karod karomba öltöd. Indulunk.

Suhognak a harmattal belepett fák.

Gyalog megyünk a sűrü, nagy sötétbe

s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.