Örök visszhang

Most tűnnek már elém e régi utcák,

Hogy bontogatják a vén házakat.

Most érzem én vén házak mélabúját,

Hogy rám merednek a vak, tört falak.

Ó most tudom, mi volt nekem e tájék,

Hogy romban, porban, holtan itt hever.

Elmúlik már a tűzfal és az árnyék,

Melyet borongós álmomra vetett.

Most érzem, mily szép volt az esti óra,

Mikor kiskocsmák kékes ablakán

Kiszűrődött a lámpafény, a nóta

S lassan kihúnyt a téli táj haván.

Az elmúlásban hirtelen kicsendül

A dolgok mélyén alvó dallam is

S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt,

Ha lemondón, fájón és halkan is!