Örökkék ég a felhők mögött

Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés«

himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is

elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dobtam; egy

vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek; soha

le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek éreztem

magamat és fáradtságomban nyughatatlannak; nem csak a könyvembe,

homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nem-elégedés«. Futottam

hősen, szűnetelen, lélekzetlen; olykor szinte elbukni látszottam; s

hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél...

Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan

táplál valami kimeríthetetlen erővel? »A hit az élet ereje: az ember,

ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért

élnie kell, akkor nem élne...« Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak

az eszemben, s vizsgálom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők

mögött; kiirthatatlan optimizmus!

Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme,

mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk

szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban,

mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak

a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers

jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész

mögött a gazda is!) - akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen

iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most

már az Ész!

Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek:

a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai...

Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb

Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is

hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s

aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek:

de ezt bízzuk csak a vak erőkre...

Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság

vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden

rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész

halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek,

hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az

ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem

dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy

szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt,

minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét,

a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt,

más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a

hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon:

hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a

rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi,

magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk

- holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki,

hogy velünk is megtörténhessék.

Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,

egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek

igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi

szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán:

az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most

szükséges.

Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban,

ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt

is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok

látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...

Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít

a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává

avat; l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art: mert éppen

az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy

nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg

semmit, se a l’art pour l’art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő

mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...

Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy

újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes

a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának

folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié,

csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a

munkában...

Caleta ta cala. Ami szép, az nehéz; az anyag

ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai Hiszem, hogy ez

a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés

a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a

szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek

a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne,

magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a

hit teheti lehetségessé.

Ember vagyok, s hiszek egy emberben. Nem is az emberben. Az ember

vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív

lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert!

Többet!

S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez nem

hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék

erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt

kinccsé lesz és örök haszonná.