Örökségem

Ilyenkor szűnidőn járok a vén szobákban,

ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában;

kályha táblái közt kopogva hull a gipsz

s az ócska bútoron kopik a régi ripsz

és minden régi fák dobognak és ropognak,

szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak,

pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók,

sírnak az ablakon a titkos szélvonók,

mindennek hangja van - milyen csodára vársz még?

Harangjátékba kezd, ha lépsz a vén pohárszék,

hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,

s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,

egy száradó bukét emlékül régi táncra,

rulett és francia kártyák a pásziánszra

(a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott),

falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,

s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom

üvegbura alatt; s a cifra baldahinon

van egy borsszemnyi rés; s ha fény elé vonod,

láthatd e résen át a gyűdi templomot.

És a sok ős pohár! apáim szája szítta

belőlük nedvedet, hatalmas aqua vita!

vadászatról jövén ha meleg és erős

szivüknek jólesett a meleg és erős.

A könyvespolcon is ujat sohase kaptál

katatva mint gyerek; idei csak a naptár,

annak is régi vers zöld hátán zongorál,

vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.

Van Honvédalbum ott, grammaire és útinapló,

regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.

Egy régi imakönyv - leválik a kereszt -

a belső oldalán áll: Petrus natus est anno millesimo... A latin bibliákra

a padlás pora vár; patkányok foga rágja;

de megbecsülve áll a Poésie-kötet,

amelybe még anyám másolt be verseket.

A tömpe asztalon album ezüst virággal,

fekete alapon, ó fotografiákkal:

apák és nagyapák - az őseim! minő

sok régi délceg úr, finom szép régi nő.

Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,

nálam külömb legény! - sok régimódi gallér,

sok régi pantalón: akkor szép új divat: -

e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt

vagyok most koldus én; ezektől örököltem

nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem,

nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,

aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt,

amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:

e büszkeséget is, amelybe belevesztem;

s e csillogó szemű, szomorú, régi nők

szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,

szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen

s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem,

e hölgyek és urak, e régi emberek

sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.

Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:

ott lenn a sírban is örökre verjen átok

s ha csontjaitokat megette már a föld:

legyen belőletek minden ami gyülölt,

legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,

legyen belőletek váltóknak papirossa,

minőre nevetek írtátok annyiszor,

legyen belőletek tüdők halála, por

és marja lelketek pokolban is az átok

s a szégyen, hogy ilyen - mint én - az unokátok!