ÖRÖMDAL BÁRCZAI BÁRCZAY MIHÁLY ÚR TISZTELETÉRE.

Ki hangolá fel húrjait a kebelnek?

Im, ajkaink örömdalt énekelnek,

Mely felbuzog lángérzeményibűl;

Miként az ég magasszerű szalagja,

Kifáradván a förgeteg haragja:

Nyájas napot jósolva felderűl,

Felelj, - mely visszazenged - múzsalak!

Egy év előtt mély gyászban láttalak. -

Úgye, ha felmosolyg a reg sugára:

Örömre kél a föld süket határa,

S a gyászmezű éj vak honába száll?

Megnyílik ajka a madárseregnek,

Az ifjú reg könyűi elperegnek,

És fűn, virágon harmat gyöngye áll.

Örömköny az, a természet szemén,

Öröm vonúl át a madárzenén.

Mint énekünkön: mert a jó atyának

Távoztakor, gyászkönnyeink folyának,

Szivünkbe bú, arcunkra bánat űlt;

S helyére, hogy méltó utóda lépe:

Hőn üdvezel Bárczaynk! a múzsa népe -

Gyors szárnyakon a bánat elröpűlt,

Hidd, mely ma felhangoztatá dalunk:

Magas öröm, hogy Téged birhatunk!

És ünnepén, muzsánknak szíve szája

Legyen hosszú, melyen haladsz, a pálya,

Hőn esdi, - s visszazengik ajkaink,

S ha napjaink, tudomány- s értelemnek,

Kormányodon, gyümölcsöket teremnek:

Légy érte végig áldva Bárczaynk!

Legyen jutalmad érte háladat,

S királyi bér: az édes öntudat!

És most, fogadd el e virágfüzérkét,

Bár láthatnád keblünknek érzeményét,

Melyet kötők hűs Bodrog partirúl!

Levélkéi bár hervadók lehetnek:

De szívünkben feléd, a tiszteletnek

Szent lángja ég elolthatatlanúl!

Vezérlj!... a hű vezérnek homlokát,

Örökzöldű babér köríti át.