Örömversek Prof. Budai Ésaiás úrhoz,

Nem számlálják olyan vágyással

A két pólus alá szorúlt

Hosszas éjszakába borúlt

Halandók az órát egymással;

Hogy az a nyájasabb nap

Jőjjön valahára,

Melyben süssön a víg nap

Mosolygó súgára:

Sem a téli bőrbe őltözött,

Gyenge tejét szopott csira

Nem vágy zefir csókjaira

Úgy a hideg göröngyök között;

Hogy kertjében a szép Flóra

Ápolgató kézzel

Egyengesse mosolygóra

S tőltse tele mézzel:

Admet nyájától Apolljokat

Nem várták úgy tanítványi

S árván kesergő leányi,

Sírva vervén bágyadt lantjokat:

Mint amiként esdeklének

Eddig az óráig

Fiai e kis Tempének

Hozzád Göttingáig.

Most már kedves személyednek

Enyhítő látására

Minden szívek megélednek,

Indúlnak víg nótára;

Ezt az öröm hármaztatja,

Tarka szárnyát csattogtatja,

Csepeg róla ambrózia s nepente,

Mellyel vídám ábrázatját kikente.

Peng e kis hely múzsáinak

Édesen rezgő lantja,

Minden húrja Budainak

Kedves nevét pattantja;

Zeng az öröm, zeng a vivát,

Míg az öröm, míg a vivát

A szíveknek érzésibe szakadnak

S egy édes sóhajtáson elszunnyadnak.

Élj vígan, nagy lélek! érdemeddel,

Anyai kezén a csendes bóldogságnak.

Járjon a dicsőség nagy neveddel

Szegeletein mindenütt a világnak,

Szállj az egek csillagira a Hónorral,

Állj ide a nagy lelkek kapuiba sorral.

Majd a hír

A mély sír

Omlásai közt érdemed megtartja,

Könnyekkel

S énekkel

Hálálja Duna, Tisza partja!