Őrüljek meg

Óh sors! nálad kegyetlenebb mi van?

Ha széttépsz minden pántot zordonan,

Mely éltünkhöz kötött, egyet meghagysz,

És ez egy által újra kínozasz. -

Ez egy mi volna más, mint a remény,

Mely még a sírnak is vak éjjelén

Keblünkbe éltet olt, hogy a halált

Is élő holtakként szenvedjük át. -

El hát veled, ne üldözz már tovább,

Legyen körűlem minden pusztaság!

Szakadj te is meg legvégső kötél,

Hadd őrüljek meg! kínom véget ér

S kacagva mondom majd: Üdvöz legyen

A régi romján szebb új életem. - - -

Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek

Az őrült, melyet minden istenek

Elhagytak, sőt villám ütvén belé,

Ez Enclysionná szentelé.

S mint sírtetőkre éjjel csillag száll,

Keblébe ily hatalmas isten jár,

S míg a testet sorvasztva rontja el,

Lelkét magával elragadja, fel

A csillagok honáig s túl azon

A testnek nyűgétől már szabadon. -

Mert nyűg a test, hol istenszikra van

És gyáva, kicsinyes korlátiban,

Minőket a világ elébe von,

Nem érti meg, mi túl repül azon. -

Kacagja hát csak a por gyermeke,

Ha szállni kezd korlátlan szelleme

S a végtelenbe nyargal, hol legott

Vad üstökössel bizton társalog.

Majd még magasb körökbe tévedez,

Hatalmasb szellemeknek társa lesz,

S hol két világunk egymással rokon,

Ott jár ámulva a határokon.

Megérti, az égről pokolba le

Hogy minden egy nagy lánc egy-egy szeme,

Melyet mint dal, mint összhang foly körűl

Az Isten lelke véghetetlenűl. -

E dal egy hangja volna a világ,

Ha volna úgy, minőnek alkoták;

De az ember teremteni akart,

Kitépte földét s elrontá a dalt. -

Azóta éltünk mint vad ének zeng,

Széthangzik minden, rémesen kereng,

S kinek szent ihletéstől ittasan

Az összhangzásról még sejtése van,

Keblében fáj a szellemszó s kisír,

Félszeg földünkre szokni hogy nem bír.

S e szózat az, mely az őrültben forr,

Mit szerelem súg, a költő danol,

Mely lelkesített, jóslott, vezete

Mindenben, mit földünk nagyot szüle.

Azért megvetve ő is ellenét,

Meglátogatja régi menhelyét,

S mint isteneknek társa alkot ott

Magának összhangzóbb, szebb csillagot.

Magas lakából a föld s embere

Szemében porszemmé törpülnek le

És rajta dőre égi képzetek

Lesznek minden keservek, örömek. -

Hadd őrüljek hát meg s üdvöz legyen

A régi romján szebb új életem. -