Őrült telekre őrült tavaszok

Jégtömbök a méltóságos Dunán:

Szomorún úszó, csendes karaván.

Azt írtad: „Lech mezőről vert sereg”,

Valahol messze széttöredezett.

Ballagnak szégyenülten, zajtalan,

Viszi őket a zajtalan folyam.

Ifjú fantáziád meggyulladott,

Bíborba vont sok bús jégdarabot.

Most égnél csak, lobognál igazán

E víz- s jégszagú szörnyű éjszakán.

Így nem ordított a Szamos soha,

Egy ordítás a sűrű éjszaka.

Ordít, dübörög, harsog és rohan,

Vad-barna, zord-fekete színe van.

A jég, mit sodor a hidak alatt:

Nem vert sereg, csak dúlt rohamcsapat.

Súlyos jegek mint könnyű pelyhek jönnek

Hidlábnál fenyegetőn mennydörögnek.

Reketóról a rönkök leszánkáznak,

Nagy ős-fenyők - mint faltörő-kosok -

Százával - hajrá - zúdulnak a gátnak.

A beton reng, a beton birkózik,

S ki tudja: bírja-e még holnapig?

Őrült telekre őrült tavaszok - -

A havas a Szamosban kavarog.

Tán a folyóba szakadt mindenestől.

Valamit számon kér az emberektől.

Vagy minden nyomorúság benne árad,

Morajjal tölti meg az éjszakákat.

Ez valami szabadság indulója?

Fiatal szíved talán a tudója.

Ha itt volnál ezen az éjszakán,

Az ütemet kihallanád talán.

Vigasztalót, nemcsak félelmeset,

Néznéd a bilincstörő vizeket.

Hídról hajolnál a sötét folyóra,

Csapongna hajad szőke lobogója.

Néznéd áradó, friss, szabad-magad. -

Én döbbenve nézem a partokat.

A fürdőhelyünk most milyen lehet?

Éjfél. Gondolni rá alig merek.

Holnap, - ha lát a világ holnapot,

Meglátom a vad Szamos könyökét,

S hogy áll-e még elhagyott házatok.