ÖRVÉNY

Mi eddig lelkemből kiégett,

azt soha vissza nem kapom!

A folyó medréből kilépett

s fölborította csónakom.

Homály borult a kék hegyekre,

időelőtti alkonyat.

Az örvények felé megyek le,

mik elfogják a hangomat.

Pedig még egyet, egyet, egyet

be szép lett volna zengeni;

egy lány nevét... De jő az örvény

s eldalolni nem engedi.

Ó, nem maradhat bűntetetlen

egy élet, amely önmagát

keserű gúnnyal tépve egyre,

kioltja önnön csillagát.