(ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT...)

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,

a meg nem gondolt gondolat,

belezabál, amit kifőztünk,

s emberből emberbe szalad.

Miatta nem tudja a részeg,

ha kedvét pezsgőbe öli,

hogy iszonyodó kis szegények

üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem

nem facsar nedves jajokat,

hát uj gyalázat egymás ellen

serkenti föl a fajokat.

Az elnyomás csapatban károg,

élő szívre mint dögre száll -

s a földgolyón nyomor szivárog,

mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek

gombostűjére szúrt nyarak.

Bemásszák lelkünket a gépek,

mint aluvót a bogarak.

Belsőnk odvába bútt a hálás

hűség, a könny lángba pereg -

űzi egymást a bosszuállás

vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak

fordul kihányni hangjait,

egünkre, hol kinok ragyognak,

a költő hasztalan vonit...

Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva

vastőrökül köröskörül

hányszor lelkembe vagytok szurva -

(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,

szép jövőnk, ne légy ily sivár!...

Bizom, hisz mint elődeinket,

karóba nem húznak ma már.

Majd a szabadság békessége

is eljön, finomúl a kin -

s minket is elfelednek végre

lugasok csendes árnyain.