ŐSAPÁM

Fakó köntösben, hószin ménlován,

Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,

Ruhája egyszerű, diszt nem visel,

De nagy szemében őserő tüzel.

Dús hosszu fürtje barna mint a föld,

Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,

Süvegje mellett karvalyszárnya száll,

Előtte messze száz vitéz halál.

Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,

- Kacagni tán soha nem is tudott -

Nyakán feszűlnek holló-vérerek,

Tömbmelle vulkán tengerek felett.

Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -

Bronzajka mozdul s nem hallik szava,

Rám néz, szemembe, kezet fog velem,

Bús apa bús fiával, csendesen.