ŐSIDŐKBŐL.

Már három nap, három éjjel

Harmatozik a fű vérrel;

Hogy a harc, e vad sebzett mén,

Nagy-végsőt rúg ina-metsztén.

S pártos kún had felkoncolva,

Vagy szétszórva mint a polyva.

Együtt fekszik barát és ellen,

Nem fenekszik egymás ellen;

Hallgat a kürt, - elmaradt szét

Kelevéz, kard, behorpadt vért,

S üres puzdra, - nyillal telve:

Mérges kigyó, szája, nyelve.

László jár a csatatéren,

Meg-megállva minden lépten,

Amint erre, arra ösmér...

Vajh mért hullt e sok rokon vér?!

Lelke, arca elsötétűl...

- Veszteség a nyereségbűl!

Hajdan a kun homokpusztán

Bolygó ér volt, alig futván;

S magyar nemzet, amely volt már

Hét forrásból harsogó ár,

Felvevé az elveszendőt...

S im partot tör mikor megnőtt!

Nyugtalan nép, porba’ fekszel!

Mit tegyek, hogy jobbra kelj fel?

Hogy szelídűlj, szóra hallgass,

Ne barangolj mint a farkas!

Töpreng László: ugy sem... igy sem...

Meg kell őket telepitnem!

A király mig így határoz,

Vissza-kerül sátorához;

Hol felé a vert kunoktúl

Követség tart, - s kérve fordúl;

Kérni... hah, ez mily gyalázat!

Büszke kun sziv reszket, lázad!

Követség szól, a király hall...

Nézve szúró pillantással,

Jobbra délceg hősök állnak,

Színe, lelke táborának.

Balra foglyok, ketten-ketten,

Talpig láncban, talpig sebben.

,Békét kérünk, király! - ajkad

Kész a szóval, (bár még hallgat,)

Mint a kézív megvont húrja,

Hogy a vesszőt el-kirúgja;

Mi az: - hányd meg jó-előre -

Szó kimondva, nyíl kilőve?!’

,Vér, vagy sarc kell? e fogoly had

Hűtse boszúd; rendre fojthadd!

Kincset mér a kún cseberrel...

Vagy ha kedved tartja: szedd el

Ifjainkat, szűzeinket.

Győztél, szabd meg, ami illet!’

De ha tovább-menve ennél,

Célod, hogy megbélyegeznél!

Ősgunyánkból kifordítva,

Szakálunkat megcsonkítva,...

Őseinkre! kik elhunytak:

Még egy harca lesz a kunnak!’

»Nincs, - mond László nyugton, gyorsan, -

Kincsre éhem, vérre szomjam:

Ki foglyul van, elbocsátom...«

(Foglyok vélik, hogy csak álom,

Amint békó, lánc kezökrűl:

Mint a haraszt földre zördűl.)

»Szűzek, ifjak, - nép virága -

Nem kerűlnek szolgaságra;

Aminő volt, lesz az öltöny...

S kún szakála nagyra nőjön!

Nem sarc, nem vér s iga rátok:

Kevés, amit én kivánok!«

»Mely ma porrá lész a tűzön:

Sátor helyett ház épűljön!

Tartós, délnek, sorba szépen,

Kúttal, fákkal közelében;

Élni s halni majd idővel:

Kell szántó-föld s temetőhely!«

Ennyi, nem több. Örvend a kun,

Frigyre lépvén a jó alkun;

- Messzevágó célt nem értve:

Magyarságnak nincs inyére: -

De a László lelke, látván:

Felderűl, mint a szivárvány.