Összefont tenyérrel

Eget kémlelek néma fellegrésen

és szunyoghadként körülzummolyog

ravasz talányom: célom, születésem.

Varázsigémet balgán kisugom

a hazugarcú, kémlő alkonyatnak –

Jaj, ha most ledől széna-trónusom.

A hűvös este furcsa, enyhe-kék

s felötlik a Császár Szent-Ilonája –

(Rémet idézni egy perc is elég.)

Hullott rózsák közt botorkáltam térdig

s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,

bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.

Kifordultak a nappali kaszák.

Most csak imásan, összefont tenyérrel

könyörgöm ki az éltem igazát.

Szél-korbácsával az éjszaka megver:

Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,

hogy miért lettél lélekszemű ember!

Felrémlenek most, akiket kivágott

velem együtt zord zsákjából egy éjjel

és hajdan velem láttak napvilágot:

Vad égitestek, kozmikus csirák.

Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú –

hegy tetején kis gyermekláncvirág,

a tenger tükrén ezer szürke hab.

A khaosz sok-sok tudattalan léte,

s tán néhány ember, aki boldogabb.

...A sötétség jó bársonyszőrű teste

feledtetően hozzám dörgölődik,

jelenést tár a könyörülő este.

Őstragédiám kongófalú boltja

szétpárázódik tudatom alá,

s meglátom, aki – tán lehettem volna:

Hajnalba-borzolt aranyködön át

örökszép Nápoly sötétkék egére

Vezuv füstöli ákombákomát,

pár csacska kérdést készül odaróni,

s a tenger partján – félmeztelenül

áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.